 |
|
|
| |
A Kincses Kelet meséi
avagy a háremek titokzatos világa
Hát a szerájról mit beszéljek én?
Tündérlak az, mint éden néz felém.
Források sírnak ott bú könnyeket,
Szívbánatában kis madár eped.
Minden boltív a holdnak udvara,
Mely ciprusokra domborul vala.
Csillagszemekként néznek ablakok,
A szultánt látni vágynak ők magok. |
|
|
A vízmedencék gyöngyöt hintve ki,
Bölcs is bámulja, rejtély ez neki.
Csillámlik, mint a higany gyöngye ez,
Hígult ezüstként szerte ömledez.
Teremtés verseng művészettel itt,
Belül, kívül itt minden fényt borít.
Fennen ragyog a kúp, mint büszke fő,
Sík márványtalpon áll aranytető
Az égi nap a kúp viszfénye csak,
Az ég azurját adták e falak.
Bámulja ezt a művet hold s az ég,
Az ész megáll, s szól: Nagy rejtély e még.
|
Műsorunk egy olyan világ kapuit
tárja fel közönségünk szeme előtt, amelyet utoljára a késő-reneszánsz,
illetve a barokk kor embere láthatott (közülük is csak a
kiválasztott kevesek), mivel egy XV-XVI. századi hárembe
invitál, ahol a pajkos háremhölgyek történetileg is hiteles,
szemet gyönyörködtető hastáncával körítve idézzük fel az
Ezeregyéjszaka pajzán meséit.
További képek:
Budapest, IBS Színpad (2007. január 21.)
A bús szellő amint lebben,
Ébred Zaida a háremben,
Hallja a dalt, reá ismer,
Szíve remeg, sebesen ver.
"Elöntik a könnyek arcám:
Kegyetlen vagy, nem hallgatsz rám."
Ágyából kél Zaida halkan,
Szétnéz, néma csend a lakban.
"Bár szerelmes ne lettem vón,
Nem kínlódnám oly borzasztón."
A háremnek ablakábul,
Zaida holdas éjbe bámul. |
|
Vissza a hastánchoz
|
